Szimi Csodaországban

Amikor másnap felébredtem, ismét döbbenten konstatáltam, hogy már nyolc óra van, de kint még teljes a sötétség…azt hiszem, el kell telnie még pár napnak, hogy ehhez hozzá tudjak szokni. Komótosan készülődtem a reggelihez, már bőven elmúlt kilenc mire leértem a konyhába. A ház teljesen csöndes volt, mert a lakók már korábban elmentek dolgozni.

Egyedül Zac és Corinne voltak itthon, de velük is csak elvétve találkoztam össze a hatalmas házban, mivel ők az alagsorban laknak, én pedig az első emeleten. Corinne volt a másik oktató Ben mellett, Zac pedig Corinne párja. Mint azt Bentől már korábban megtudtam, amíg Corinne terhes volt, addig Zac vette át a helyét és a munkáját, de sajnos azt nem lehetett róla elmondani, hogy ezt felelősség teljesen tette. Ben azt mesélte, hogy emberileg nincs vele semmi gond, de mint munkatárs, kész rémálom vele dolgozni. Raphael, Zac és Corinne kisfia most kb egy éves és Corinne megint terhes, ami azt jelenti, hogy Ben kénytelen újfent Zaccel dolgozni, amitől nincs túlságosan elragadtatva, mert így jóformán két ember munkáját kell elvégeznie. Biztosítottam róla, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy minél többet segítsek, amiben csak tudok. Jól esett, hogy Ben az első pillanattól a bizalmába fogadott és a bizalmas dolgokat is megosztotta velem.

Gyorsan összedobtam magamnak egy gyümölcssalátát reggelire, majd mosogatás után úgy döntöttem, hogy felfedezem a házat. Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor Harry Potter először van Roxfortban. J Ez többek között a rengeteg szobának és a ház korának köszönhető, ami különleges hangulatot kölcsönöz neki. Mindegyik szoba egyedi, van köztük néhány vendégszoba, de a többségük egy-egy itt lakónak a saját zuga. A legtöbbjük ajtóján névtábla is van, így nem volt nehéz kitalálni, hogy kié a szoba, de érdekes volt bepillantást nyerni az egyedi kis világukba. A túra után úgy döntöttem, hogy ideje az én szobámat is otthonosabbá tenni. Felakasztgattam a ruhákat a fogasokra, a többit pedig összehajtogatva betettem a szekrénybe. Elhatároztam, hogy rendet fogok tartani a szobámban, ami mondhatni eddig nem igazán volt rám jellemző… J A megszámlálhatatlan mennyiségű fülbevalóm rendszerezésére a Canterburyben alkalmazott módszert választottam: az asztali lámpa búrájának szélére akasztgattam fel őket. Az előszobában is berendezkedtem, egy fonott kosárkát megtöltöttem mindenféle Földi jóval: gyümölcs, csoki, keksz és tea. Mivel volt egy saját vízforralóm, így reggel még a konyhába sem kellett lemennem, ha teát akartam inni. Elégedett voltam a végeredménnyel, már csak a képek kiragasztgatása volt hátra, de azt egy másik napra tartogattam.

Ebédidő lévén valami harapnivaló után néztem a hűtőszekrényben. Ben előző nap elmondta, hogy a szervezet vezetője, Pascal azt a szabályt hozta, hogy az önkéntesek csak a munkaidejükben ehetnek a ház élelmiszerkészletéből, munkaidőn kívül plusz 30 eurot kapnak a bevásárlásra. Ben szerint ez butaság, ezért megállapodtunk abban, hogyha Pascal nincs a házban (akivel mellesleg eddig még nem is volt szerencsém találkozni), akkor nyugodtan ehetek bármikor bármit. Így úgy döntöttem, hogy a tegnapi finomságos töltött palacsintából eszem ebédre.

Mivel még mindig volt pár szabad órám a munkaidőm kezdetéig, úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a környéken. Átvágtam a kerten és a templom felé vettem az irányt, amikor az egyik bokor tövében megpillantottam egy nyulat. Először azt hittem, hogy káprázik a szemem, biztos csak álmodok, és ha követem a nyulat, akkor majd beleesem egy lyukba és Csodaországban kötök ki… J De nem így történt, a nyuszi csak a rejtekhelyéig vezetett, ami egy közeli fa dús lombja volt. Ben később elmesélte, hogy több nyuszi is volt, de sajnos megették őket a rókák, már csak ő maradt. Próbálták már elkapni, mivel nemsokára túl hideg lesz ahhoz, hogy nyúl uraság kint teleljen, de eddig nem jártak sikerrel. Rögtön elhatároztam, hogy én is megpróbálom majd elcsípni az ugrifülest. 

A templom kertjébe érve az a gondolatom támadt, hogy megnézem belülről is a kápolnát. Nagyon egyszerű, szinte puritán volt a berendezése, úgy tippeltem, református templom lehet. Láttam, hogy az oltártól nem messze ég néhány gyertya, úgy döntöttem én is meggyújtok egyet. Nem vagyok különösebben vallásos, de mielőtt elutaztam mamával is gyújtottunk a Bazilikában gyertyát és most igazán hálás voltam, amiért minden gond nélkül megérkeztem és ilyen jó helyre kerültem, ezért köszönetet akartam mondani.

A templom után nem sok látnivaló maradt, mivel a legtöbb bolt hétfőn zárva tart, így csak a kirakatokat nézegettem és az utcán bámészkodtam. Hazafelé vettem az irányt és már nagyon vártam, hogy három óra legyen és felbukkanjon Ben. Kíváncsi voltam, hogy mivel fog telni az első munkanapom.

Mivel el kellett intéznünk néhány fontos dolgot, beültünk a kocsiba és a városháza felé vettük az irányt. Ben úgy gondolta, hogy a biztonság kedvéért jobb, ha bejelentjük az érkezésemet arra az esetre, ha „neadjisten” egy rendőr megállítana az utcán és megkérdezné, hogy mit csinálok itt. Ez bonyolultabb volt, mint azt elsőre gondoltuk, mert nem csak egy formanyomtatványt kellett kitölteni, hanem el kellett hoznunk a munkaszerződést, egy igazolást arról, hogy juttatást kapok a szervezettől, valamint 3 igazolvány képet (halványlilagőzöm sincs, hogy minek, mivel igazolványt nem kértünk, mert az 20 euroba került volna, plusz még egy kép kellett volna hozzá). Ezután a nyelviskola következett, ahol szintén regisztráltak engem, de egy darabig még nem fogok járni az órákra, mivel előbb meg kell írnom a szintfelmérő tesztet, (ami csak 22.-én lesz) hogy megtudják, melyik csoportba tegyenek. Már csak a telefonos bolt volt hátra a listán, így hamarosan egy belga telefonszám boldog tulajdonosa lettem. A házba visszaérve megkaptam Corinne mobilját (mivel ő sosem használta), így most már éjjel-nappal ingyen sms-ezhetek jövendőbeli belga barátaimmal. J De nem csak ezt kaptam meg Bentől, a kezembe nyomott egy kerékpáros sisakot, két bicikli lámpát, egy pumpát és egy fényvisszaverő mellényt is, tehát minden szükséges felszerelést arra az esetre, ha a jövőben biciklire akarnék pattanni, ami bármikor a rendelkezésemre állt.

Ezen felül volt olyan rendes, hogy megjavította a szobámban a csap feletti lámpát és Zaccel kicserélték az ágyamat és a matracot is, mivel az enyém kissé viharvert volt. Ha leültél rá, akkor kb belesüppedtél a matracba… J Szóval nem mondhatnám, hogy nagyon kényelmes volt rajta aludni, és nem terveztem kinyírni a hátamat. Ben azt is felajánlotta, hogyha a másik matrac sem felel meg, akkor vesznek egy újat az IKEA-ban. Mondanom sem kell, hogy mindhármunkat jól megizzasztott az ágyprojekt, mert nem volt egyszerű egyik emeletről a másikra hurcolni ezeket a dög nehéz ágyakat.

A testedzés után Zaccel a konyhában nekiláttunk a vacsorának, ő a szószt készítette, én pedig a húst sütöttem. Szerencsére szinte minden félkész volt, amit nem is csodálok, mert ennyi emberre nem kevés idő főzni. Közben félbe szakítottam néha a főzést, hogy üdvözöljem az újonnan érkezőket. Mindegyikük nagyon aranyos volt és úgy tűnt örülnek az érkezésemnek. A vacsoránál szépen sorban álltak a saját tányérjukkal, Ben, Zac és én pedig szedtünk nekik. A vékony langalétáknak nagy adagot, a diétázóknak kis adagot, a válogatósaknak paradicsom nélküli szószt és így tovább. Igyekeztem megjegyezni minden apró információt róluk, amit csak hallottam. Ben megdicsért a vacsora végén, azt mondta, már most látja, hogy tökéletes vagyok erre a munkára, mert rögtön feltaláltam magamat.

A vacsora után mindenki leült a nappaliban, mivel hétfőnként megbeszélték a várható közös programokat és egy teendőket az adott héttel kapcsolatban. Mindenki a családjával töltötte az ünnepeket, így az élménybeszámolók sem maradhattak el. Ahogy figyeltem Bent, miközben hallgatja a többieket, teljesen az a benyomásom volt, mintha doktor Csernust látnám munka közben... J A különbség csak annyi, hogy Ben kopasz (na és persze sokkal kedvesebb Csernusnál az emberekhez). Hozzá képest Zac úgy néz ki, mint egy ősember, legalább is olyan szőrös (minden sértő szándék nélkül írom ezt). J

Ben volt olyan kedves, hogy a kedvemért másnap vacsorára meghívta a másik önkéntes lányt, aki a Reginában lakott, így izgatottan vártam, hogy másnap őt is megismerhessem. Legnagyobb sajnálatomra Shelley csak január végéig marad Belgiumban, utána egy másik országban folytatja majd az önkénteskedést. De úgy voltam vele, hogy addig is legalább szert teszek egy barátra és lesz kivel megosztanom az új élményeket.  

When I woke up the next day, I was stunned again while observing that it was eight o'clock, but still totally dark outside... I think a few days has to pass until I can get used to this. I was getting ready for breakfast quite leisurely, it was past nine by the time I reached the kitchen. The house was completely silent, because the residents had already gone to work.

Only Zac and Corinne were at home, but we rarely crossed eachothers path in the big house, because they live in the basement, and I’m on the first floor. Corinne was the other educator besides Ben, and Zac and Corinne were a couple. Ben already told me, that while Corinne was pregnant for the first time, Zac took over her place and job, but it was a nightmare to work with him. Raphael, the son of Zac and Corinne is now about one years old and she is pregnant again, which means that Ben is forced to work with Zac once again and he is not really thrilled about it. I assured him that I will do my best to help as much as possible. It felt good that Ben put his trust in me from the first minute and he also shared confidential things with me.

For breakfast I quickly threw together for myself a fruit salad and after washing the dishes, I decided to discover the house. I felt a bit like Harry Potter in Hogwarts for the first time. J The reason is due to the plenty of rooms and to the old age of the house, which gives it a special atmosphere. Each room is unique, there are several guest rooms, but the majority of them is owned by a resident. Most doors have a nameplate on them, so it wasn’t too hard to figure out who owns the room, but it was interesting to gain insight into their own individual little world. After the tour I decided that it was time for me to make my room feel more like at home as well. I put my clothes on the hangers, I folded the rest and put all of it into the closet. I decided to keep order in my room, which was extraordinary for me, because anybody could tell that I’m not a very tidy person… J I had to organize my innumerable earrings too, so I chose the same method which I already used in Canterbury: I hang them to the edge of the lampshade on my table. I also put some decoration in my small entrance hall, I filled a basket with all sorts of goodies: fruits, chocolates, biscuits and tea. Since it has my own kettle, I didn’t even had to go down to the kitchen if I wanted to have a tea in the morning. I was pretty happy with the result, the only thing left was to put some pictures on the wall, but I was saving it for another day.

It was already lunchtime so I looked in the refrigerator for something to bite. The previous day, Ben told me that the organization's leader, Pascal made a rule, that the volunteer is only allowed to eat from the food supply of the house during his/her working hours. So for this reason the volunteer gets plus 30 euros for shopping . According to Ben this rule is silly , so we agreed that if Pascal is not in the house (I didn’t even have the pleasure of meeting him yet), I can eat basically ”whatever” I want. So I decided that yesterday's delicious filled pancakes will be perfect for lunch.

Since I still had a couple of hours until the start of my work time, I decided to go for a walk in the area. I crossed the yard and I headed in the direction of the church, when I saw a rabbit near to the bushes. At first I thought that I’m hallucinating or I’m probably just dreaming, and if I follow the rabbit, I will fall into a hole and I will end up in Wonderland... J But it didn’t happen, the bunny just went to it’s hideaway spot, which was under a tree nearby . Ben told me later that there were more bunnies, but unfortunately they were eaten by foxes, it was the last one. He tried to catch it because soon it will be too cold outside for Mr Bunny, but so far the attempt hasn’t been successful. I immediately decided that I will try and catch the little guy.

As I reached the church's garden, I thought I might as well go and take a look inside the chapel. The interior was very simple, almost austere, so I was guessing, that it is a reformed church. I saw some candles close to the altar, so I decided I will light one as well. I'm not particularly religious, but before I left Budapest, I was in the Baislica with my granny and we lit some candles there. I was really grateful for arriving safely without any problems and that I ended up in such a good place, so I wanted to say thank you.

After the church there was not much to see, as most shops are closed on Mondays, so I was just looking around and wondering on the streets. After I got bored I was on my way to get home and I was really looking forward to three o'clock for Ben to show up. I was wondering how will my first workday go.

Since we had to do some important things, we got into the car and we headed in the direction of the town hall. Ben thought that it is better to announce my arrival, just in case if "God forbid" a police officer on the street stops me and asks what I'm doing here. It was more complicated than we first thought, because it wasn’t just about filling out a form, but I had to bring the contract of employment, a proof that I get money and benefits from the organization, as well as three passport photos (I have absolutely no clue why, because we didn’t ask for an ID card, since it would have been 20 Euro, plus another passport photo). Then there was the language school where I also registered, but I will not go to class for a while, because first I have to write a test (which is only on the 22th of January) to find out on which level I should start. Only the mobile store was left on the list, so soon I became the happy owner of a Belgian phone number. Back at the house I got Corinne's cell phone (because she never used it), so now I have unlimited text messages which I can send to my future Belgian friends. J But I didn’t only get the phone from Ben, he also handed me a bike helmet, two bike lights, a pump and a reflective vest, so all the necessary equipment if in the future I wanted to hop on the bike, which was at any time at my disposal.

In addition, it was so nice of him to fix the light in my room above the sink and we also changed my bed and the mattress, since mine was a bit worn out. If you sat on it , you could sank deep into the mattress... J So I couldn’t say that it was very comfortable to sleep on and I wasn’t planning to kill my back. They also offered, that if the other mattress is not better, then they’ll buy a new one in IKEA. Needless to say that all three of us were sweating after the bed project, because it wasn’t easy to drag these heavy beds from one floor to another.

After the exercise we started to prepare the dinner with Zac in the kitchen, he was doing the sauce, and I was frying the meat. Fortunately, almost everything was half way done, because it takes a lot of time to cook for so many people. Sometimes I was interrupted during cooking to greet the new arrivals. All of them were very nice and seemed happy about my arrival. At dinner they lined up with their own plates and Ben, Zac and I were serving them. The thin and high guys got a big plate, the ones who were on a diet got a smaller portion, and the one who didn’t like tomato sauces got something else, etc. I tried to remember every bit of information about them that I just heard. At the end of the dinner Ben complimented me, he said that he already sees that I'm perfect for the job.

After dinner we all sat in the living room since it was Monday and on this day they usually discussed the programs and tasks for the rest of the week. Everyone spent the holidays with their families, so they were also talking about the fun and adventures they had back home with their relatives. As I was watching Ben listening to them, I had the expression that I’m looking at Doctor Csernus (he is a Hungarian psychologist) during work. J The only difference is that Ben is bald (and of course much nicer to people than Csernus). In comparison, Zac looks like a caveman, at least because he is soooo hairy (no offence). J

Ben was kind enough to invite for tomorrow’s dinner the other volunteer girl who lives in Regina. I was excited to meet her the next day. To my great regret Shelley just stays in Belgium until the end of January, and then she will continue volunteering in another country. But I thought in the meantime, at least I will have a new friend and someone to share with my new experiences.

Bienvenue en Belgique!

Megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg engem szombaton, amit magam sem értettem. Hiszen ez volt az utolsó napom Budapesten. Ugyanakkor tudtam, hogy minden fontosat elintéztem és már csak a bőröndöm bepakolása volt hátra, így nem volt különösebb okom arra, hogy rástresszeljek az utazásra. Még most sem tudom eldönteni, hogy tudatosodott-e bennem aznap, hogy nem csak egy hétvégére utazom el, hanem egy évre.

Mama feljött Pestre, hogy segítsen bepakolni. Nincs még egy ember a Földön, aki így tud hajtogatni és rendszerezni, mint ő. J Nem tudnám megmagyarázni miért, de nem szeretek bepakolni a bőröndömbe, általában az utolsó pillanatra hagyom és végül mindent csak behajigálok, persze így fele annyi dolog sem fér bele, mint amit eredetileg elterveztem. De legnagyobb meglepetésemre minden befért, amit nélkülözhetetlennek ítéltem vagy a szívemnek kedves. (Persze már az előzetes ruha kiválogatás során a fele mennyiségtől meg kellett szabadulnom.)

Este még átjött Anna és Rebi, így Andival és velem négyesben vacsoráztunk. Igyekeztem gyorsan összedobni a menüt: paprika krémleves, currys-tejszínes-kukoricás csirke tésztával és a karácsonyi sütik tömkelege, amit még otthonról hoztam. Örültem, hogy velük tölthetem az utolsó estémet, de bevallom eléggé dekoncentrált voltam, egyrészt mert totál hulla voltam már estére, másrészt pedig folyton azon járt az agyam, hogy mit kell még elpakolnom. Biztos voltam benne, hogy éjfél előtt nem kerülök ágyba, és még ha le is fekszem, akkor sem fogok tudni elaludni. Ez valóban így volt, épp hogy csak elszenderedtem már csörgött is nem sokkal hajnali kettő után az ébresztő a mobilomon. Rögtön kipattant a szemem, de azt nem mondhatnám, hogy majd kicsattantam az energiától. Még az utolsó elpakolnivalót is begyömöszöltem a hátizsákomba és elégedetten konstatáltam, hogy indulásra készen állunk. Lemértem még utoljára a csomagokat, a nagy bőröndömbe sikerült még plusz 5 kilót begyömöszölnöm, bár már délután is csurig volt mindennel, amikor mamával lemértük csak 23 kilót nyomott, most 28-at mutatott a mérleg és igen csak nehéz volt megemelni. Szerencsére a sok utazás már megedzett, így nem aggódtam különösebben miatta, reméltem, hogy nem kell majd sokat cipelnem.

Az éjszakai buszon meglepően sokan voltak, még az ellenőrök is lecsekkoltál utoljára a bérletemet. Ahogy közeledtünk a belváros felé leesett, hogy szombat este ”mindenki” bulizni volt és még csak most fognak hazakeveredni az emberek. Andival mindketten eléggé le voltunk fáradva, de mindenféle nagyszerű témával próbáltuk szórakoztatni magunkat a másfél órás út alatt a reptér felé. Azt hiszem az utazásunk csúcspontja azonban még is az volt, amikor egy igazi IQ-fighter páros szállt fel a buszra. Nem tudtam eldönteni, hogy alapjáraton ilyen ostobák, vagy több alkoholt ittak a kelleténél, de inkább az elsőre tippeltem, mivel a hölgyemény körülbelül 20-szor kérdezte meg, hogy megáll-e a busz a Boráros téren (természetesen a busz teljesen más irányba ment). Eleinte nagyon szórakoztató volt, de a végén már csak fogtuk Andival a fejünket.

A reptéren elbúcsúztunk egymástól Andival, nagyon jól esett, hogy kikísért. Gyorsan túl akartam esni a check in-en és a biztonsági ellenőrzésen is. Szerencsére már azt is tudtam előre, hogy melyik kapuhoz kell mennem, így az elsők között voltam, amikor felszállhattunk a transzfer buszra ami a géphez vitt. Felszállás után nem kellett sok idő, hogy álomba szenderüljek, legközelebb már csak akkor ébredtem fel, amikor éreztem, hogy ereszkedik a gép. Furcsállottam, hogy ilyen hamar ideértünk, már csak azért is, mert tök sötét volt odakint és az érkezésünk ideje 8:15 volt, így arra számítottam, hogy majd a napfelkeltére ébredek.  

Már a buszon ültem, amikor megpillantottam a felkelő nap első sugarait, az első napkeltémet Belgiumban. J Szerencsére mindenhol nagyon segítőkész emberekkel találkoztam, így minden probléma nélkül elértem a csatlakozásokat és könnyedén megtaláltam, hogy hol kell átszállnom a vonatra. A csekély francia tudásomat inkább nem erőltettem egyelőre, mivel mindenhol beszéltek angolul. Braine L’Alleud volt az utolsó állomás ahol át kellett szállnom a vonatra, ami elhozott Rhode-Saint-Genése-be. Mosolyogva konstatáltam, hogy ismerős az állomás, mivel Nicolas is erre felé lakott, így már jártam itt több mint egy évvel ezelőtt.

Rhode-ben már vártak rám: a főnökön Bernard (a továbbiakban csak Ben) és két lakónk, Rudi és Anne köszöntöttek engem. Ben szerencsére első pillanattól angolul beszélt hozzám, amiért borzasztóan hálás voltam neki. Bepattantunk a kocsiba és először elmentünk a szervezet másik házába, a Regina-ba beköszönni. Bemutattak az ott dolgozóknak és néhány lakónak, akikkel majd később is lesz szerencsém találkozni, és kaptam egy gyors túrát is a házban.

Láttam képeket korábban a Regina-ról és a Notre Dame-ról is és már akkor megállapítottam, hogy a mi házunk sokkal szebb. Nem is kellett csalódnom, amikor begördültünk a kertbe és elém tárult új otthonom teljes valójában. A kert és a ház is hatalmas és gyönyörű. Miután felhoztuk a csomagokat a szobámba (amiről már szintén láttam képeket), Ben körbevezetett a házban. Rengeteg szoba, helység és szint van a házban: alagsor, földszint, első emelet, második emelet.  Ezen kívül van egy külön ház a kert másik végében, ahol az oktatók laknak, többek között Ben is.

A túra után leültünk négyesben ebédelni, mivel a többi lakó csak este vagy másnap volt várható. Az ebédlőben ez a felirat fogadott: „Bienvenue Szimi” (= Üdvözlünk Szimi). Annyira jól esett ez a végtelenül aranyos fogadtatás, látszott rajta, hogy saját kezűleg készítették, kivágták a betűket, majd kiszínezték és felfűzték a madzagra. Az ebéd nagyon finom volt, sárgaborsó krémlevest és sajttal-sonkával töltött palacsintát ettünk. Utána elmentünk sétálni a közeli erdőbe és útközben alkalmam nyílt megnézni a „központot”, ami lényegében egy kör alakú tér és egy templom. Itt van néhány bolt, szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi, ebből 3 fodrász és 3 bank…egyszóval semmi értelmes nincs a közelben. Viszont a környék nagyon szép és csendes, egyik ház takarosabb, mint a másik. Az erdő is hatalmas, tele felfedezésre váró ösvényekkel. Nagyon jól esett a friss levegő és a séta, de a visszafelé úton már éreztem, hogy a maradék erőm is elszállt, ezért úgy döntöttem, hogy ledőlök egy órára, amiből végül három lett. A nap hátralévő részét a kipakolással és az ismerkedéssel töltöttem, de utána hamarosan ismét ágyba bújtam, felavatva a „Lazy Daisy” pizsimet, hogy másnap újult erővel kezdhessen az új életem első napját. J

I couldn’t explain how calm I felt on Saturday , I didn’t understand it myself . After all, this was my last day in Budapest. However, I knew that all the important things has been taken care of and I only had to pack the suitcase, so there was no particular reason to be stressed because of the traveling. Even now I still can’t decide if I realized that day that I’m not going away for just a weekend , but for a year.

My granny came to Budapest to help me do the packing . There is no other person on Earth who is more able to fold and organize like her. J I don’t know why, but I don’t like to pack my suitcase , and usually I leave it until the last minute and than finally I just throw everything in it, of course, like this I can’t fit into the suitcase even the half of what I originally planned to bring with me . But the biggest surprise was that we could fit everything which was considered to be essential or dear to my heart . (Of course, half of the amount of clothes that I wanted to bring was pre-sorted.)

At night Anna and Rebi came over, so with Andi and me, the four of us had dinner. I tried to throw together a quick menu : pepper cream soup, curry-cream-sweet corn chicken with pasta, and the massive amount of Christmas cookies that I brought back from home. I was glad that I spent my last evening with them, but I must admit I was quite de-concentrated, partly because I've been totally dead by night, on the other hand my mind was going over the things that I still needed to pack away. I was sure that I wont go to bed before midnight, and even if manage to go , then I wont be able to sleep. This happened indeed, I barely fall asleep when my alarm on my cell phone rang shortly after two in the morning. My eyes immediately popped out, but I couldn’t say that I was full of energy. I stuffed in my backpack even the last tiny thing and I was quite satisfied with myself while observing that we are ready to go. since the last time I weighed the packages, I managed to stuff another 5 kg into my large suitcase, although it was totally full already in the afternoon, when we weighed it with my granny it was only 23 kg, now it was 28 kg and it was pretty heavy when I tried to lift it.  Fortunately, because I travel a lot I was kind of trained for this, so I wasn’t really worried about it, I was hoping that I wont need to carry it too much.

There were surprisingly many people on the night bus, even the ticket inspectors were checking my pass for last time. As we approached the city center I realized that "everyone" was partying since it was a Saturday night and the party people are on their way home now. Andi and myself were both quite tired, but we tried to kill time with all kinds of silly topics to entertain ourselves during the one and a half hour trip to the airport . But I think the highlight of our trip was when a real IQ-fighter couple came on board of the bus. I couldn’t decide whether they were originally so stupid, or they drank more alcohol than they should have, but I was guessing that it’s the first case, because the girl was asking about 20 times if the bus stops on the Boráros square (of course the bus was going in totally different direction). At first it was a lot of fun listening to them , but in the end we were just holding our heads with Andi.

At the airport we said goodbye to eachother with Andi, I was very grateful that she came with me all the way. I wanted to do check in and the security check as soon as possible. Fortunately, I already know in advance which gate I have to go to, so I was one of the first to can catch the shuttle bus which took us to the airplane. After the take-off it didn’t take me much time to fall asleep, the next time I woke up was when I felt that we are landing soon. I though that it strange we got here so soon, all the more because it was completely dark outside and our arrival time was 8:15, so I was expecting to wake up for the sunrise.

I was already on the bus when I saw the first rays of the rising sun, my first sunrise in Belgium. J Fortunately, I met very helpful people everywhere on the way, so I reached the connections without any problems and I easily found where I have to change to the train. I didn’t force my poor French knowledge since everybody spoke some English. Braine L'Alleud was the last stop where I had to change to the train, which took me to Rhode -Saint- Genése. I was smiling when I recognized the familiar station, since Nicolas lived around here, I've already been here more than a year ago.

At Rhode my people was already waiting for me: My boss Bernard (hereinafter referred to as Ben) and two residents, Rudi and Anne greeted me. Fortunately, from the first moment Ben spoke to me in English, for which I was tremendously grateful to him. We hopped in the car and first we went to another house of the organization which is called Regina, to say hi. I was introduced to some of the residents and the educators, later on I will have the opportunity to meet them again. I also got a quick tour of the house.

I've seen pictures from earlier of Regina and Notre Dame and I already thought that our house is much nicer. I wasn’t disappointed when the car turned into the garden and the full view of my new home opened in front of my eyes. The garden and the house is both huge and beautiful. After we brought my packages up to my room ( from which I also saw some pictures in advanced), Ben gave me a tour around the house. There are plenty of rooms, and levels in the house: basement, ground floor , first floor , second floor . In addition there is a separate house on the other side of the garden, it is where the educators live, including Ben.

After the tour the four of us sat down for lunch, as the rest of the residents were expected only in the evening or the next day. As I stepped in the dining room I saw this sign: "Bienvenue Szimi" (=Welcome Szimi). It was such a nice and heart-warming welcome, I found it extremely cute , you could tell that they made it themselves, they cut out the letters, colored it and then they attached it one by one to the string. The lunch was delicious, yellow pea cream soup and crêpes (pancakes) filled with ham and cheese. after lunch we went for a walk in the nearby woods and on the way I had the opportunity to look at the "center" which is essentially a small round square and a church. Here are a few shops, I think I could count them on my two hands, 3 of them are hairdressers and another 3 are banks ...so basically there is nothing around here. However, the neighborhood is very nice and quiet, every house is neater than the other one. The forest is huge, full of paths to be explored. I felt good walking in the fresh air, but I could feel on the way back that the rest of my energy is gone, so I decided to lie down for an hour, which eventually became three. I spent the remaining time of the day with unpacking and getting to know everything and everyone. But I came back to bed quite soon and I put on my " Lazy Daisy " PJ so that the next day I would be fresh and renewed to start the first day of my new life.